Ma reggel azon töprengtem hogy lehet-e egy embert, attól függetlenül, hogy nem értek egyet vele, sőt elítélem a tetteit, tisztelni?
Hosszú hosszú éveken keresztül dühöngtem és vártam hogy valaki kérjen bocsánatot tőlem az elszenvedett igazságtalanságok ért. Dühöngtem mások rossz tettei miatt vagy gyűlölködtem az idióta viselkedésük miatt, de a düh és a mögötte meghúzódó keserűség nem múlt el. Folyamatosan másokra mutogattam, azt kiabálva hogy ‘ez nem oké! változz meg!’ Soha senki nem jött megmenti vagy bocsánatot kérni, hiába erőlködtem. Senkit nem érdekelt a világ fájdalmam. Gondolom mindenkinek megvan a saját baja.
Aztán egy nap rájöttem hogy a gond nem kint van, hanem bent.
A harag rossz tanácsadó. A gyűlölet gyűlöletét szül. Azt a pasztalom, hogy a gyűlölet mögött általában fájdalom ül, megoldatlan, meg-nem-bocsátott, félelemmel át járt keserűség.
A tisztelet, szerintem ott kezdődik, hogy belátom, hogy felelős vagyok az életemért, és a tetteim következményeiért. És mivel nem vagyok tökéletes és a tetteim sem azok, tisztelem magam a hibáimmal együtt. És másokat is.
(A tisztelet szó egyik szinonimája a ‘szeretet’.)
Just a thought …